Nem kérdeztél könnyűt. Mit lehet mondani egy barátnőnek, akit elhagyott a férje és nem talál kiutat? Persze a tanácsaid bölcsek voltak ebben a helyzetben, hogy próbálja meg elengedni a fájdalmat, engedjen utat a változásoknak, és ne csüggedjen, mert hamarosan jóra fordul minden. Igen, így lesz, de ő ezt nem látja a könnyein át.

Hozzám is fordultak már ehhez hasonlóan, kilátástalanul. A lány sírva jött, hogy két hete szakított az élettársával, évek óta éltek együtt, és most folyton zokog, ha kezébe kerül a fiú kedvenc bögréje, amiből itta vele a reggeli kávét az ágyban. Egy srác pedig azzal keresett meg, hogy a párja elköltözött tőle egyik pillanatról a másikra, amikor ő még azt hitte, minden rendben van.
Baj, ha azt mondom, hogy ez nem gáz? Ez teljesen rendjén van?

Ez egy gyász. Meg kell élni, le kell menni a legaljára, és meg kell szenvedni. Komoly, érzelmekkel teli kapcsolatok voltak, a másik felüket vesztették el. Nem egy szöszről van szó, amit lesöpör az ember a kabátjáról aztán megy a dolgára! A fájdalom, a veszteségérzet, de még az önsajnálat és önutálat is elfogadható érzés ilyenkor. A baj azzal van, hogy a kattintások világában élünk, amikor bármihez pillanatok alatt hozzá lehet férni, egy kattintással el lehet intézni ügyeket, mindent gyorsan meg lehet oldani. Napi több száz információt kapunk és dolgozunk fel. Elvárás a világtól, hogy sehol ne időzzünk sokat, ne totojázzunk. Gyerünk!

A LÉLEK ezt nem tudja lekövetni, ezért éljük meg rosszul, hogy valamihez IDŐ kell. Egy szakítás vagy gyász nem egy-két hét, de nem is egy-két hónap. Régen még volt gyászév, jegyesség, és a természettel együtt élő nemzedék még tudta, ha elvet egy magot abból sokára lesz termés, arra várni kell.

Van még egy gondolatom. A mostani „gondolkodjunk pozitívan” „spiri” világunkban azt tapasztaltam, hogy sokan nem merik elfogadni ha lelkileg nehéz helyzeteket kell megélniük, mert azt hiszik, ezt nem engedhetik meg maguknak, akkor ők már nem is spirituálisak vagy nem pozitívak! Ez egy óriási csapda! Pozitívan gondolkodni nem azt jelenti, hogy nincsenek mélypontok, hanem azt, hogy meg merem élni a pokol legmélyebb bugyrát is, de nem időzök ott magamat sütögetve, hanem tipli gyorsan kifelé!! És TUDOM, hogy ki fogok jönni!!
Találkozz a barátnőddel, öleld meg egy kicsit, jelezvén, hogy szereted, megérted, és fogadd el az érzéseit. Ne sajnáld, ne bíztasd, csak értsd meg, hogy igen, ez egy nehéz helyzet! Te sem tudnád ezt jobban csinálni! És mégis hogy szeretné érezni magát ezek után?! És ki szabja azt meg, hogy ennek meddig kell tartania?!

Talán még nem is akar kijönni a gödréből, mert van még lejjebb, majd ha a legaljára ér, jön az a felhajtóerő, ami még tovább is repíti, mint a felszín, egész magaslatokba, és akkor lehet bíztatni, hogy ez az! Ez vagy TE! Mutasd meg a világnak mire vagy képes!
Nem haszontalanul eltöltött idő az, amit most megél, biztos vagyok abban, hogy még soha nem tanult meg magáról annyit, mint most, talán hitrendszerek dőltek össze benne, de ez majd jól jön, amikor újra építi magát. És akkor nagyon büszke lesz magára és látni fogja, hogy ennek így kellett lennie!