Lerágott körmeivel, gondviselt tekintetével úgy jött hozzám egy beszélgetésre Erzsike néni, hogy inkább küldték. Aggódott érte a családja, mert rossz hírt közölt az orvos, és ezzel a hírrel egyikük se tudott mit kezdeni. Beszéljünk róla? Mit mondjunk? Csak sírás lesz a vége! Elhomályosította minden napjukat a félelem sűrű gomolygó füstje.

Ült velem szemben a néni, táskáját az ölében szorongatva azzal a szigorú neveltetetéssel, hogy nem illik panaszkodni, a bajt másra terhelni. Restelkedve, tekintetemet kerülve kezdte a mondókáját azzal a hitegetéssel, hogy minden rendben van, beszéljünk könnyed dolgokról.

Ez az asszony a családjáért élt, aki még abban a hitrendszerben nevelődött, hogy az asszonyi sors mártír sors, mindenki előrébb való nála. Kínos volt magáról beszélnie. Apró lépésekkel lehetett közelíteni felé, mint egy jól felépített akadálypályán, úgy, hogy közben látnom kellett a célt. Majdnem feladtam, mert megsajnáltam, idős is, beteg is…ne bolygassuk.

Kis idő múlva lekerült öléből a lakktáska, lassan magához engedett.
Virágnyelvből átváltottunk a tiszta magyar szóra: – Rákos beteg vagyok, nem sok időm van hátra, meg fogok halni és iszonyúan félek!
Félelem volt ez a javából, a legfájdalmasabb, ami az embert kínozhatja, hogy egy sötét sírgödör az élet vége!

A menyország-pokol tanítása nem adott számára megnyugvást, sem logikus magyarázatot arra, hogy mi célból vagyunk ezen a világon.
A betegségeknek lehet lelki háttere, de ez már nem az a beszélgetés volt, amikor a terhekkel teli életében keresgélni kellett volna, hogy na mégis mi lehet az ok, amit aztán oldani lehet. Önvédelemből, tudatalattijában jól lezárt dobozokban őrizte fájdalmait, hogy ne kelljen naponta nézegetni, mert különben nem tudott volna szeretetteljesen élni. Dobozaiba bezárta édesanyja korai, feldolgozhatatlan halálát, az emlékeket a mostoháról, a verésekről, amiket tőle elszenvedett. Bezárta a fiatal nő szerelmét, amit méltatlanul adott oda olyan férfinak, aki mellett az ital miatt nehéz asszonysorsa volt.

Olyan emlékek között keresgéltünk, amik büszkeséggel töltötték el, olyanok között, amiket felidézve kimondhatta, hogy volt értelme az életének, mert szerető gyermekei és unokái vannak.

Kérdezte, hogy mi az elmúlás, merre megy most?

Haza! Ahonnan jött, az igazi otthonból, a fényhazából, ahonnan Lélek – Szellemként indult egykor egy nagy feladattal. Ahol kiválasztotta élete szereplőit, feladatait, a sarokköveket, amik mentén eddig haladt. Ezt a sorsot határozta meg magának, ami nehéz volt ugyan, de a lelke nemesedett benne. Arca idővel egyre tisztult, megfeszült teste engedett, ahogy megértette a létezés értelmét. A teste csak egy eszköz arra, hogy ezeket a megtapasztalásokat megszerezze, és mint egy ruhát le fog vetni, amikor a halál angyala, a létezés leggyönyörűbb teremtménye nem kaszával, hanem végtelen isteni szeretettel el fog jönni érte, hogy hazavezesse.
Nem várja ott sem számonkérés, sem fenyítés, hogy mit nem tett meg, vagy mit rontott el! Sebaj, ha valami nem sikerült tökéletesre, jöhet újra, egy új életben majd megvalósítja be nem teljesített álmait! Erzsike ne féljen, ha a fényes kaput meglátja, lépjen be bátran, hagyja, ami itt marad, mindent megoldanak a hátramaradók!

A halál nem a vég, egy ajtó, amin túl az út vissza vezet az igazi otthonunkba.
Magának igaza van! – mondta. – Tudom, mert ezt a fényt láttam már egy műtétkor. Biztonságban éreztem magam, és nem félelem volt ebben, hanem békesség és szeretet.

Hosszan megöleltük egymást mielőtt elment, tudtuk mindketten, hogy itt ebben a földi létben nem találkozunk többet. Búcsúztunk, de nem örökre.